Amikor a ballagási meghívót átadja a kedves, nyolcadikat befejező rokonfiúcska, egyrészt örülök a gesztusnak, másrészt azonnal azon kezdem el törni a fejem, hogy hogyan találhatnék kibúvót. Emlékszem a saját ballagásaimra, a fiaméra, és riaszt a tömeg, a meleg, a több órás procedúra.

Az ünnepség napjára aztán megjön a kedvem. A szomszéd város szép, végre együtt megyünk valahova tizenhat éves csemetémmel, és a hétköznapi farmer-póló kombinációt felválthatja más, csinosabb, ritkán vállat, nőiesebb ruhadarab. A virágvásárlást nem viszem túlzásba, tanulva a múltból, ami azt a tapasztalatot hozta, hogy 2-3 nap után a legpompásabb remekmű is a szemétben végzi.

Örülök magamnak, mert időben indulunk el, és annak ellenére, hogy parkolóhelyet hosszas keresgélés után sok utcányival lejjebb találunk, odaérünk kezdésre. A tömeg a bejárati kaput eltorlaszolja. Megközelíteni sem az ünnepeltet, sem a szülőket nem sikerül. Araszolva, egy-egy rést kihasználva lépegetünk beljebb és beljebb. Hallótávolságba kerülünk, de hátakon, fejeken, lufikon, bokrétákon kívül egyebet nem látunk. Fél óra múlva megunva a távoli, monoton beszédet, kereket oldunk. Nem megyünk messzire, csak az épület melletti parkba, ahol a kánikula miatt kitett finom vízpermetet szóró építmény alatt többször is áthaladunk. Én sikongatva, fiam rajtam nevetve. Ez, és az árnyékos padra való letelepedés is üdítő bőrünknek. Kamaszommal ritkán beszélgetünk mostanában. Őt lefoglalja a baráti társasága, engem meg a saját nyűgjeim. Jó itt most az eszmecsere a világ, és a világmegváltás dolgairól.

Némi idő után, remélve, hogy az ünnepség a vége felé közeledik, visszaballagunk. A sokaság ritkult, így előrébb jutunk, és rátalálunk végre meghívónk családjára. Kínszenvedés a további egy óra. Mintha az igazgató mondanivalója sosem fogyna el. Egyre hangosodó morajlás uralja az udvart. Babák sírnak, nagyobbacska gyerekek futkároznak, felnőttek csevegnek. A „Szózat” sem a vége-varázsszó, ahogy ez lenni szokott, mert ez után következik a lufi – eregetés. Bosszankodom. Foglalkoztat a környezetszennyezés -, és védelem témaköre, ezért értetlenül követem tekintetemmel a pillanatnyi szép látványt nyújtó, majd a világban szemétként szerteszét hulló színes műanyagfelhő levegőbe emelkedését.

De végre vége. Indulhatunk lakomázni. A ballagó velünk jön, hogy mutassa az utat. Az áradó embertömeg közt hajlékonyságunkat, leleményességünket kihasználva, ügyesen lavírozunk, közeledve autónkhoz. A célegyenesben, pár száz méterre a kocsitól az egyik, járda melletti szemetes tetején furcsa dolgot vélek felfedezni. Mintha egy virághalom lenne ott. Mellélépve igazolódik a gyanúm. Csokrok állnak benne. Kettő igencsak hervadt, de a harmadik még szép. Körülnézek, és mivel nem jön arra rajtunk kívül senki, kiemelem. Tinédzser kísérőim arcán, és száján a döbbenet: „Te most komolyan kukázol?”. A válasz rövid, de egyértelmű : „Igen”.

Amikor este vízbe teszem, egészen felélénkülnek a rózsák. Ma is itt mosolyognak. Ajándék nekem, az ismeretlentől.