Munkám miatt egy nem túl távoli településre kell utaznom. Miközben szervezem, mi, mikor, hogyan legyen, eszembe jut, hogy rég nem látott, kedves, idős emberbarátom a közelben lakik. A gondolattól, hogy alkalom nyílhat a találkozásra, felvillanyozódok. Nem vagyok rest, jelzem azon nyomban, hogy szívesen látnám, ha szívesen látna. Igenlő választ ad. Mosollyal a szívemben autózom haza.

Pár óra múlva azonban beugrik, hogy hamarosan születésnapja lesz. Tudván, hogy szereti az édességet, azt tervelem ki, hogy kedveskedek neki valami jelképes finomsággal, amit egyszerű elkészíteni, mégis ízletes. Kedvencünk a tiramisu, remélem, ő sem áll majd ellen, ha viszek egy adagot. Gyorsan lefőzöm a bögrényi, erős kávét, hogy mire megjövök a boltból, kihűljön, és kezdhessem a munkát. Sikerül zárás előtt az üzletbe érni, és bevásárolni az alapanyagokat. Babapiskótát, mascarpone-t, tejet, pudingport. Ez utóbbit azért, mert kissé átformált, személyemre szabott recepttel készítem, kihagyva a nyers tojást.

Azzal nem számolok, hogy a pudingot sem tudom forrón használni, így bizony beesteledik, mire nekiállhatok a rétegezésnek. Mivel rum helyett whisky lapul a szekrényben, a feketébe most ez kerül, ebbe mártogatom a piskótákat, vigyázva, hogy ne szívják meg nagyon magukat az illatos lével. Két külön dobozba (egyiket a szülinaposnak, másikat magunknak szánva) rakosgatom felváltva a tésztát és a sajtos krémet. Végül a hűtőbe helyeztem őket pihenni, s elégedetten nyalogatom ki a maradékot a lábasból.

A tevékenység alatt az évfordulós jár a fejemben. Milyen jó lesz újra látni – hallani, és az is, ha meg tudom lepni, hogy nem várt örömet csempészhetek a délutánjába. Fényesedik a kép, melegséggel töltve meg lelkemet.

Másnap aztán, a feladatom elvégzése után sor kerül a randevúra. Vendéglátóm az udvaron rendezkedik, amikor megérkezem. A fagyisdoboz láttán cseppet meglepődik, de miután tisztázzuk mi is van benne, hozza a villát, leül a kissé korhadt padra a fa asztalhoz, az evőeszközt belemeríti a sütibe. Könnyeden hatol az edény aljáig. A kóstolás jól sikerül. Arcán a ráncok mosolyba rendeződnek, hümmögve, bólogatva mondja: „Ez nagyon finom”. Jól esnek a szavak, mégis olyasmit válaszolok, hogy a „fiam szereti, és mivel tegnap neki csináltam, gondoltam, hozok, ha már úgy is jövök.”

Csevegünk egy keveset. Azaz leginkább én. Elmesélek néhány, nekem érdekes történetet a munkahelyemről, az örömteli találkozásaimról, az alakulóban lévő terveimről. Aztán megnézem a kert buján bokros növényeit, rácsodálkozom a leveleken alvó cserebogarakra. Igyekszem megtalálni a tóban kuruttyoló békát. Összeveszek a macskával, aki hol bújik dorombolva, hol megkarmol alattomosan. Szagolgatok citromfüvet, rozmaringot, petrezselymet. Sétám után visszatérve a házhoz, egy darabig érdeklődve lesem, hogy min dolgozik épp. A hűvös és a sötétedés érkezése előtt elköszönök.

A kocsiban, a kátyúkkal teli úton zötykölődve újra ás újra felidéződnek bennem az ajándékom átadásának, fogadásának képei és mondatai. Az elégedettség ismerősöm arcán az íz érzékelésére, a dicséret, a válaszom. Döbbenten, és értetlenül bámulok előre és pörgetem számtalanszor vissza a jelenetet. Igyekszem megfejteni magam.

Vajon miért csináltam ezt? Vajon miért bagatellizáltam el? Vajon miért akartam jelentéktelenné süllyeszteni a több órás munkát? Vajon miért tettem úgy, mintha az egész folyamat, amit előző este oly nagy szeretettel éltem meg, semmi volna? Vajon miért nem az igazat mondtam? Vajon miért nem azt válaszoltam, hogy „Neked szántam, rád gondoltam, miközben készült. Mert kedvellek, mert jó, hogy létezel, hogy láthatlak, hogy beszélhetünk, hogy találkozunk. Mert öröm, hogy adhatok, és öröm, hogy elfogadod.”

Vajon miért akartam lezülleszteni? Miért akartam elhitetni, hogy az az idő, amíg készültem, lényegtelen?

Holott nem az. Hiszen benne vagyok. És ő is benne van. Talán azért ízletes, azért finom, azért puha, mert én készítettem, és neki készült.

Nem vállaltam fel, hogy fontos ő. Nem vállaltam fel, hogy fontos vagyok én.

Nem tudom miért.

Talán könnyebb rejtőzve, valódi érzéseim, valódi önmagam megmutatása nélkül, elbújva a világ elől élni a hétköznapot. Talán ez egy védelmi rendszer, ami színjátékok által óvja a maszkok mögül figyelő, kedves, gyengéd, sebezhető, szerethető, Igazi Énem.

Talán egyszer lehullik mind.