Egyik este kedves ismerősöm izgatottan írt, hogy a honlapon (melynek szerkesztésébe időnként besegítek) valami elromlott. Csak egy bejegyzés, a legutóbbi, amit az imént tett fel, jelenik meg a főoldalon. Kér, ha van időm, nézzek utána, mi történhetett.

Belépek az adminisztrátori felületre. Míg keresgélem, hol lehet állítani, mi legyen látható, eszembe jut, hogy néhány hónapja az ő javaslatára – mely szerint a legfrissebb írásokat hagyjuk elől – módosítottam, hogy az addigi tíz helyett az öt utolsó legyen a nyitólapon. A többi a jobb oldali sávban évek szerint listázva kereshető.

Most azonban valóban csak egy cikk mutatkozik, az aznapi dátumos. Visszacsinálom a korábbi megbeszélés szerinti ötre.

Jelzem, hogy kész, a probléma megoldva. Másnap válaszol, hogy neki nem jó így, mert az összeset szeretné látni a címlapon. Megemlítem, hogy miben állapodtunk meg nem is oly rég, és hogy furcsa lenne a negyvenvalahány szöveg egymás alatt.

Másképp emlékszik. Szerinte mindig is látszott a több évnyi írás – folyam. Győzködöm, higgye el, úgy van, ahogy én állítom. Nem áll kötélnek, a saját verziójához ragaszkodik.

Feszülni kezd bennem az indulat. Teljesen biztos vagyok benne, hogy tisztáztuk ezt. Az ő honlapja, nyilván nem módosítok a saját ötleteim szerint. Akarom, hogy jusson eszébe az, ami nekem, de nem sikerül az esetet felidéznie.

Harmadnap bosszankodva, fejcsóválva, amiért nem akar visszagondolni az előzményeinkre és ráadásul be sem látja, hogy csúnya lesz a honlap, ahogy most elképzeli, beállítom a kívánsága szerint.

Morgolódok, mert bennem élő és éles a jelenet, ahogy akkoriban azt fejtegette, mennyire nem lényeges mi volt régen, a jelenre kell figyelni.

Az eredménnyel elégedett. Megköszöni, hogy a weboldal visszakapta a múltját.

Elmosolyodok. Néhány kattintásba, nagyjából egy perc munkaidőbe került az egész. Mégis több napig álltam ki egy, a fejemben levő filmarchívumban található történetért, a cselekvés helyett.

Ez egy aprócska, hétköznapi eset, ami nem létkérdés egyikünk számára sem. Ennek ellenére engedtem, hogy erősödjön a szorítás bennem, és csak arra koncentráltam, hogy igazam legyen, az én vágyam, akaratom teljesüljön, arra pedig nem figyeltem, hogy embertársam mire vágyik most.

Vajon hány barátság, szerelem, kapcsolat megy tönkre, vajon hány viszály, csata, háború indul amiatt, hogy mindenki a maga variációjához ragaszkodik, elképzeléseiért küzd, figyelmen kívül hagyva a másikat?

Elgondolkodtam. Egyéni emlék-igazságunk születik minden pillanatban, mindenről. A saját megélésünk, szűrőnk szerint. Hiszen egy-egy történésbe beleszövődik a korunk, hangulatunk, a személyiségünk, a mentális-, és fizikai állapotunk, a környezet ránk ható ingerei, a többiekhez fűződő kapcsolatunk, a rokonszenv – ellenszenv, alá – fölé rendteltségi viszony, a sérüléseink, a korábbi traumáink, de az évszak, az időjárás, meg a csillagok állása is. És ki tudja hány ezernyi apróság még, amiről nem is sejtjük, hogy jelen van, befolyásol állandóan.

Azt hiszem, onnan szép a lét, ha nem harcolunk vérre menően a történeteinkért, hanem elfogadjuk, megértjük, tiszteletben tartjuk, hogy a másik embernek másmilyen van. És az is igaz. Neki.