Mi a kopogtatási sorrend?

Általános elv, hogy fentről lefelé haladunk. Tehát szemöldök, szemsarok, szem alatt, orr alatt, állponton, kulcscsonton, kar alatt. Végül a fejtető. A fejtető pont az eredeti alapreceptben nem volt benne, talán ezért került a végére. Vannak azonban, akik a fejtetőnél kezdik.

A ráhangoló mondatot, amit a karate kézélen mondunk el, háromszor ismételjük el, lényege, hogy minél alaposabban és frappánsabban határozzuk meg a problémánkat, és hogy hangoztassuk benne, hogy elfogadjuk, szeretjük magunkat a probléma megléte ellenére is, a problémával együtt is.

A pontokon már csak egyszer mondjuk el az emlékeztető szavakat. Ezeken nagyon finoman 7-10 koppantást végzünk.

A kézikönyvben az alaprecept több lépésből áll, az ujjakon is kopogtatnak, és van egy szemforgatós gyakorlat is. Viszont azt látni, hallani, hogy a gyakorlatban egy sokkal rövidebb változatot használnak? Miért? Ez is ugyanolyan hatékony?

Igen, a rövidített változat is ugyanolyan hatékony. A meridiánok keresztül-kasul behálózzák a testet, kapcsolatban állnak egymással, és egyik meridián kezelése hatással van a másikra. Gary Craig sok próba, és gyakorlás után úgy találta, hogy a gyakorlat lerövidítésével is ugyan azt a jó hatást lehet elérni.

De persze nem árt megtanulni a teljes variációt sem, és időnként ezt is használni, már csak a változatosság kedvéért sem. Akadnak makacsabb esetek, is, amikor jól jöhet, az eredeti recept használata.

Bal kézzel a jobb oldalamat vagy jobb kézzel a bal oldalamat?

Általában mindenki a domináns kezét használja. Tehát a jobbkezes a jobb kezével ütögeti a bal kezén a karate kézélt. És a további pontokkal is lehet a jobb oldalon haladni. Kivétel ez alól a kar alatti pont, hisz azt elég nehéz volna megérinteni.
Viszont vannak, akik két kézzel kopogtatnak, és az sem baj, ha időnként a nem domináns kezünkkel is gyakorlunk, az agyféltekék így új impulzusokat is kapnak..

Mennyi ideig kopogtatunk? Ahogy jól esik?

Úgy valahogy…A kopogtatás megkezdése előtt érdemes egy 1-10-ig terjedő skálán felmérni a probléma intenzitását. Egy kör után jó megállni, és megvizsgálni, hogy csökkent-e az érték, és addig folytatni, újabb és újabb körök megtételével, amíg 0 közeli nem lesz az érték.

Persze, olyan is van, hogy az embert „elkapja a hév” …. Ilyenkor lehet persze folyamatosan is kopogtatni, nem feltétlenül szükséges minden kör után megállni, mondjuk bátran a magunkét, ami feltör, ami előjön. Nincsenek sem írott, sem íratlan szabályok erre. A lényeg, minél lejjebb vinni a feladat intenzitásának szintjét.

A kézikönyvben nem szerepel pozitív állítás a végén, de a videókon látni, hogy így fejezik be. Miért? Mire jó ez?

Az eredeti alapreceptben valóban nem szerepel ez, de az évek során a gyakorlat, terapeuták esetkezelései, ötletei, tapasztalatai, újításai alapján kialakult, hogy a kezelést így zárjuk. Viszont ennek csak akkor van értelme, ha az eredeti probléma intenzitását levittük 0-ra, 1-re, a pozitív megerősítés csak így hatásos. Az energiablokk teljes feloldásával ugyanis „lesz hely” amit megtölthetünk újabb, a számunkra kedvező érzésekkel, gondolatokkal, kívánságokkal.

Más technikákkal ellentétben, amelyek azt mondják, hogy nem jó, hogy ha a negatív dolgokat hangsúlyozzuk, az ÉFT-ben pont ezeket sulykoljuk. Nem lesz ez rossz hatással ránk? Nem programozzuk be még jobban?

A válasz egyértelmű :NEM. Én magam is több évig agykontrolloztam, és programoztam, de sajnos nem mindig jártam sikerrel. Most, hogy aktívan az ÉFT-vel foglalkozom, jöttem rá, hogy ez amiatt volt, hogy a mélyben, ( még magam előtt is “titokban”) voltak olyan gátak, amik nem engedték a változást. (mert hiába sulykolom azt, hogy szép vagyok, gyönyörű vagyok, ha amikor belenézek a tükörbe, nem azt látom…:))

Persze, nem kételkedem abban, hogy vannak olyan esetek, és emberek, ahol az erős önszuggesztió egészen megdöbbentő változásokat is képes produkálni.

Az ÉFT-ben, amikor a bevezető, ráhangoló mondatot megfogalmazzuk, akkor kicsit magunkba nézünk. Felvállaljuk, nem elnyomjuk a bennünk már amúgy is meglévő problémát. Szembenézünk vele. Amit ilyenkor kimondunk, már bennünk van, ott dolgozik az energiarendszerünkben, nem beszéljük be magunknak! Épp ellenkezőleg, azzal, hogy megnevezzük, és kinyilvánítjuk, hogy elfogadjuk a létezést, késszé válunk arra, hogy elengedjük.

Sokszor már az, hogy képesek vagyunk egyáltalán megfogalmazni, mi is a valódi probléma, jelentős megkönnyebbülést eredményez. A “végre ki mertem mondani, mi nyomta a lelkem” érzése tölti el az embert.