Egyik este beszélgettem egy nővel, aki a korábbi felhívásomra (,mely szerint végigkísérek embereket egy-egy általuk kiválasztott cél felé vezető úton) jelentkezett.

Nagyon régről, internetes csoportokból felületesen ismerjük egymást, de közelebbi kapcsolatba eddig nem kerültünk.

Gyönyörű elgondolása van. Ezt fogalmazta meg: „Szeretném, ha látszódna, ami én vagyok”.

Mégis, az együtt töltött óra alatt nem jutottunk el addig, hogy igazán kiderüljön, mit is takar ez, vagy, hogyan lehetne megmutatni. Vállalkozáson gondolkodik a főállása mellett, de számos ok akad, miért nem kezdi el. Ő is tudja, én is, hogy ezek pusztán kifogások, a halogatni szerető, a változástól félő énje sorolja őket. Belül, a lelke mélyén ott a vágy, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, amik neki is, másoknak is örömet hozhatnak, mégis a lebeszélő monológok győznek. Egyelőre.

Sok mindenben hasonlítunk, ez a korábbi eszmecseréinkből kiderült már. Most, ahogy terel, ahogy új és új indokokat talál, megint magamra ismerek.

Ezért a következő eszmefuttatásomat mindkettőnkhöz – és mindenkihez, akit megérint –  intézem.  

Az emberek többsége fél a változástól. A fejünk tele van önsorsrontó hiedelmekkel, amiket szüleink, rokonaink, tanáraink, párunk, kollégáink, főnökeink, reklámok, újságcikkek, politikusok, vagyis a környezetünk sulykolt, sugalmazott, ültetett belénk. Könnyű hinni ezeknek.  Nagy részüket a jó szándék, a féltés, a bajtól való megóvás, a korábbi rossz tapasztalat keltette azokban, akiktől eltanultuk.

A „butaság, minek ez, semmi értelme, nem neked való, nem vagy rá képes, hülyének fognak nézni, mit szólnak mások, pénzkidobás, bajba kerülsz, veszélyes”  jellegű szövegek nem születnek velünk. De ha sokszor halljuk őket, egyre inkább beépülnek, és lassan sajátunknak tekintjük mindet, akkor is, ha rossz érzést okoznak, akkor is, ha elveszik a lelkesedésünket, akkor is, ha egy helyben topogunk,  akkor is, ha boldogtalanná, életképtelenné, szerencsétlenné válunk miattuk.

Ha végignézem az eddigi az életem, (és, ha van kedved, tedd meg te is) számtalan esetet tudok felsorolni, amikor a hasonló, káráló, hitetlenkedő, lekicsinylő gondolataim miatt nem fogtam bele valamibe, vagy hagytam félbe az eleinte ígéretesnek tűnő dolgokat.

Természetesen van létjogosultságuk,  hiszen, ha át akarnék sétálni egy négysávos autópályán körülnézés nélkül, akkor kifejezetten jó, ha anyám helyett ráordítok magamra, hogy „butaság, ne csináld!” 

A gond ott kezdődik, hogy olyan helyzetekben is veszélyt sejtünk, és hátráltatjuk magunkat általuk, amik valójában előre vihetnének, jobb létünkre, fejlődésünkre szolgálnának.

Az elménk nagy úr, és az ellenállást hamar megszüli a változásokkal, változtatásokkal kapcsolatban. Talán érdemes feltenni a kérdést, hogy a lelked mélyén, legeslegbelül, mit szeretnél?

Én, most annyit tudok vállalni, hogy melléd állok.  Akár azt mondod, hogy a világvégére mennél, mert életed hátralévő részét egy barlang előtt ülve akarod tölteni, hogy ezentúl csak madárdalt hallgass,  akár azt, hogy az eddigi  folyamon szeretnél továbbra is haladni, a biztonságra törekedve, munkát, rendszert megtartva, akár azt, hogy  kimozdulsz, hogy új élményeket, helyzeteket, embereket megismerj.  

Jogod van önmagad lenni. Jogod van örömökhöz jutni. Jogod van megmutatni, láttatni, élni, ami igazán te vagy. Nincs hibás döntés, azt tedd, amire valójában vágysz. Az irányt, a megvalósulás felé vezető utat neked kell kigondolni. A válasz benned van. Egyedül te tudod, hogy neked most, ebben a pillanatban mi a kívánatos, megfelelő, hasznos, boldogító. Hogy merre teszed meg az első lépést.  

Nyitott fül, nyitott szem, nyitott szív tudok lenni. Kísérlek, és időnként emlékeztetlek, mi a célod. Segítek megtalálni a benned rejlő erőforrásokat, az önbizalmad, az önbecsülésed. Az „igen, ezt akarom, végigcsinálom, nekem való, képes vagyok rá, van értelme, nem érdekel, mit mondanak mások, megéri, minden rendben, biztonságban vagyok” mondatokat.

Jössz?